Tolsztoj egy mester. Az alábbiakban a kedvenc tavasz leírásom olvasható Lev Tolsztoj-tól.

Világítsanak  hát a lámpások:

A tavasz sokáig váratott magára. A böjt utolsó heteiben derült, fagyos idő volt. A napon napközben olvadt, éjjel azonban mínusz hét fok is megvolt; a föld felszíne olyan fagykérges, hogy a szekér úttalan utakon járt. A húsvét hóval jött; ünnep másnapján aztán meleg szél érkezett, felhőket hozott, és három nap s három éjjel viharos, meleg esők estek. Negyednapra a szél elállt, sűrű szürke köd támadt, mintha csak a természetben végbemenő változás titkát akarta volna elrejteni. A ködben megindultak a vizek; fölpattant és elhúzódott a jég, a zavaros, tajtékos patakok futása meggyorsult, a Krasznaja Gorkán estére meghasadt a köd, a felhők bárányfelhőkké oszlottak, kiderült, kinyílt az igazi tavasz. Reggelre, ahogy a ragyogó nap megjelent, a vizeket fedő vékony jégkéreg gyorsan fölengedett, s a meleg levegő az éledő föld párolgásában reszketett. A régi fű megint zöld lett, s az új is kizöldült kibúvó tűivel; megduzzadtak a bangita, a ribiszke s a nyír ragadós-szöszös rügyei; az aranyvirággal beszórt füzeken fölbúgott a kitelelt s ide-oda röpdöső méh. Láthatatlan pacsirták öntötték a dalt a zöld rétek bársonya s a jégtől tisztuló tarlók felett; a barna, vadvízzel borított mélyedések és mocsarak fölött bíbicek sírtak föl; s tavaszi krúgással, gágogással húztak a magasban a darvak és vadlibák. A legelőkön felbőgött a szőrét hullató, helyenként még le nem vedlett marha, görbe lábú bárányok futkostak gyapjavesztett, bégető anyák körül; gyors lábú gyerekek szaladoztak, meztelen talpuk nyoma ott maradt a szikkadó ösvényeken; a tónál fölcsendült a sulykoló asszonyok vidám hangja; az udvarokon az ekét, boronát javító parasztok fejszéje kopogott. Itt volt az igazi tavasz.