A nagylelkűség zavarja a középszert, mert fénye bánt..

“Az aljas gyilkos Delarju szívébe egy tőrt döfött.
Az így szólt hozzá, kalap levéve:
-Köszöntöm Önt.-
Baloldalába fúródott a tőrhegy vérhabosan,
s szólt Delarju:
-Elismerem, hogy önnek szép tőre van.-
Akkor a gyilkos jobbról közelített, s megint döfött.
De Delarju ravasz mosollyal intett, megróva őt.
A gonosztevő össze -vissza vágta- lyuggatta, ám Delarju:
-Várom egy csésze teára ma délután. –
Arcra borult a fickó,könnyet ontva, reszketve már, S Delarju:
-Koszos itt a padló; jobb,ha tüstént feláll.-
De a gazember, lábánál heverve csak zokogott, s kezét széttárva szólt Delarju:
– Erre ki számított? Ilyen potomságok miatt zokogni? Ugyan! Nahát!
Tudja-e, önnek mit fogok kifogni? Egy árendát!
Vállán átvetik a Sztanyiszlávot érdemeiért! Kamarás vagyok, adhatok tanácsot: Kinek,miért? Kívánja eljegyezni Dunya lányom?
Pártján vagyok. Százezret bankóban a hozományból lenyálazok.
De addig is emlékbe itt a portrém. Baráti jel! Időm bekeretezni nem jutott még. Fogadja el! –
Jegesre váltott a gyilkos arca színe, vad lett s galád.
Rossztett helyébe jót? Ilyet a szíve meg nem bocsát.
Nagylelkűség zavarja a középszert, mert fénye bánt.
Hagyján a portré, el nem nézi végleg az árendát.
A gazban az irigység tüze lángolt föl magosan,
és alig vette fel a Sztanyiszlávot szalagosan,
Istentelen dühvel méregbe mártja a tőr hegyét,
s Delarjuhoz odalopódzva, hátba Döfi szegényt!
Az elzuhant, iszonyú kínba rángva, székig sem ért,
Míg erkélyén amaz elrabolta lánya becsületét.
S futott tombovba, hol -mint gubernátor- hívekre lelt.
Majd Moszkvában övezte mint szenátort nagy tisztelet.
És rövid időn belül a tanácsnak is tagja lesz,
Mily példa ez nekünk – no,lám csak, mily lecke ez!”