Gyakorta látogatom meg ezt a helyet, és majdnem mindig itt üdvözlöm a tavaszt. De eljárok ide borús őszi napokon is, hogy együtt gyászoljak a természettel. Félelmetesen süvit a szél az elhagyatott monostor falai között, a sírok felett, melyeket benőtt a magas fű, a cellák sötét folyosóin. Az irdatlan kövek romjaira támaszkodva hallgatom ott a múlt mélyébe süllyedt idők nyögését, amely megremegteti és öszszeszorítja szívem. Néha bemegyek a cellákba, és magam elé képzelem azokat, akik ott éltek — minő bús képek! Látom az ősz sztárecet, aki térdet hajt a feszület előtt, és azért imádkozik, hogy a mindenható váltsa őt meg mihamarabb a földi élet bilincseiből: mert az életnek minden gyönyörűsége megszűnt számára, minden érzése elhalt — kivéve a betegség s a gyengeség érzését. Amott fiatal szerzetes — sápadt arcú., epedő tekintetű — tekint ki a földekre a rácsos ablakon át, meglátja a víg madarakat, melyek szabadon úsznak a lég tengerében — meglátja őket, és keserű könnyeket ontanak szemei. Epekedik, hervad, alszik, és a mélabús harangszó idő előtti halálát adja hírül.

De leggyakrabban Liza — szegény Liza siralmas emléke vonz a Szimon-kolostor romjaihoz. Ah!  szeretem az olyan tárgyakat, amelyek meghatják szívemet, és gyengéd búbánat könnyét fakasztják szememből!

Mintegy hetven százsenyre (kb. 150 m) a monostor falától, nyírfaliget szélén, zöldellő rét közepette omlatag viskó áll, se ajtaja, se ablaka, se padlója nincsen, s teteje is réges-rég elkorhadt, beomlott.  Ebben a kunyhóban élt harminc evvel ezelőtt a szép és szeretetreméltó Liza, öreg édesanyjával. Liza édesatyja földmíves volt, meglehetős jómódban élt, mivel szerette a munkát, jól szántotta fel földjét, és sohasem ivott. De halála után az özvegy és leánya hamarosan elszegényedett. A béres lusta keze rosszul dolgozta meg a földet, s az megszűnt bőségben teremni. Szegények kénytelenek voltak bérbe adni földecskéjüket, meghozza igen csekély összegért. Amellett a szerencsétlen özvegy szüntelen siratván férje halálát — mert a parasztasszonyok is tudnak szeretni! — napról napra gyengült, és már egyáltalán nem bírt dolgozni. Csak Liza, aki atyja halalakor tizenöt esztendős volt — csak Liza dolgozott éjt-napot eggyé téve, nem kímélve zsenge ifjúságát, sem rendkívüli szépségét: vásznat szőtt, harisnyát kötött, tavasszal virágot szedett, nyáron erdei bogyókat gyűjtött, s bevitte Moszkvába eladni.

Két esztendő telt el Liza atyjának halála óta. A rét kivirult, s Liza bement Moszkvába gyöngyvirágot árulni. Az utcán jól öltözött, kellemes külsejű fiatalember jött vele szemben. Liza odakínálta neki virágait — és elpirult.
— Eladó a virág, kislány? — kérdezte amaz mosolyogva.
— Eladó — felelte Liza.
— És mennyit kérsz érte?
— Öt kopejkát.
— Az igen kevés. Nesze egy rubel.

Liza elcsodálkozott, odáig merészkedett, hogy felnézett a fiatal férfiúra — meg jobban elpirult,
földresütötte szemét, és kijelentette, hogy nem fogadhatja el a rubelt.
— Miért nem?
— Mert nem fogadhatok el többet, mint amennyi az ara.
— Úgy vélem, hogy ez a szép gyöngyvirág, amelyet szép lány keze szedett, megér egy rubelt. De
ha nem fogadod el, hat nesze, itt az öt kopejkád. Mindig tőled szeretnék virágot vásárolni; s azt szeretném, ha te is csak nekem szednél virágot!
Liza odaadta virágját, elvette az öt kopejkát, megköszönte, és el akart menni; de az ismeretlen ifjú
megragadta kezet.
— Hova mész, kislány?
— Haza.
— Hol lakol?

Liza megmondta, hol lakik, s azzal elindult. A fiatalember nem tartóztatta, talán azért, mert a járókelők közül egynehányan már megálltak mellettük, és álnokul elmosolyodtak láttukra.  Másnap estefele az ablaknál ült, font, és halk hangon mélabús dalt dúdolgatott; egyszercsak felugrott, s felsikoltott: Ah! … Az ismeretlen ifjú állt az ablak előtt.
— Mi történt veled? — kérdezte ijedten édesanyja, aki mellette ült.
— Semmi, anyuskám — válaszolt Liza elhaló hangon
—, csak megláttam őt.
— Kit?
— Azt az urat, aki megvásárolta virágaimat.
Az öregasszony kitekintett az ablakon. A fiatalember oly finom udvariassággal, olyan kellemes bajjal hajolt meg előtte, hogy egyebet, mint jót, nem gondolhatott felőle.
— Üdvözöllek, jó asszony! — köszöntötte. — Nagyon elfáradtam; nincs egy kis tejed a számomra?
Liza be sem várta édesanyja válaszát — talán azért, mert úgyis előre tudta! —, s maris szolgálatkészen szaladt a pincébe, felhozott onnan egy tiszta fafedővel letakart tiszta köcsögöt, fogott egy poharat,
kiöblítette, kitörölte tiszta fehér ruhával, telitöltötte, s kinyújtotta az ablakon — de tekintetet a földre szegezte. Az ismeretlen kiitta a tejet: a nektár Hébé kezéből sem tűnhetett volna ízletesebbnek előtte. Könynyű kitálalni, hogy megköszönte Lizának adományát
— megköszönte nem is annyira szavakkal, mint inkább pillantásokkal. Eközben a szívélyes öregasszony elbeszélte neki bánatát és vigasztalását — férje halálát és leánya erényeit szorgalmat, gyengédséget stb. Az ifjú figyelmesen hallgatta, de tekintete eközben — meg kell-e mondanunk, hogy merre vándorolt? És Liza, a felénk Liza nagyritkán rápillantott a fiatalemberre, de a villám nem tűnik el oly gyorsan a felhőkben, mint amilyen sebesen Liza égszínkék szeme a földet kereste, ha az ő pillantásával találkozott.

Ideje megtudnod nyájas olvasóm, hogy ez a fiatalember, ez az Eraszt, meglehetősen jómódú fiatal nemes volt, tűrhetően értelmes, és természettől fogva jószívű, de gyenge és könnyelmű jellem. Feslett
életet élt, csupán élvezetére volt gondja; nagyvilági szórakozásokban kereste, de gyakran nem lelte örömét — unatkozott és panaszkodott sorsára. Liza szépsége legelső találkozásukkor megragadta szívét. Regényeket, idilleket olvasott, élénk képzelőereje volt, s gyakran szállt el gondolatai szárnyán abba a korba (akár volt az a valóságban, akár nem), amidőn — ha a versfaragóknak hihetünk — az emberek gondtalanul sétálgattak kies réteken, tiszta források vizében fürödtek, turbékoltak, mint a szerelmes galambok, rózsa- és mirtuszligetekben pihentek, és boldog semmittevésben töltötték napjaik sorát. Úgy hitte, Lizában megtálalta azt, amire szíve régóta vágyik. “A természet hív engem ölelő karjaiba, tiszta örömeire” — gondolta magában, és elhatározta, hogy legalábbis egy időre otthagyja a nagyvilági társaságot.
Térjünk vissza Lizához. Beköszöntött az éjszaka, édesanyja megáldotta leányát, és békés álmot kívánt neki; de óhaja ezúttal nem teljesedett be. Liza nyugtalanul aludt. Lelke új lakója, Eraszt képe, olyan elevenen állott előtte, hogy szinte percenként felébredt, — felébredt és sóhajtozott. Már napkelte előtt felöltözött, s kiment a Moszkva folyó partjára, leült a fűbe, és csüggetegen bámult a fehér ködbe, amely gomolyogva emelkedett felfelé, és csillogó cseppeket hagyott maga után a természet zöld szőnyegén. Néma csend uralkodott mindenfelé. De a felkelő nap hamarosan eletet lehelt a
teremtett világba: fák, bokrok megéledtek, madarak szálltak fel, s kezdtek vidám dalba; a virágok fölemelték fejecskéjüket, hogy teleszívjak magukat az éltető sugarakkal. Csak Liza ült még mindig csüggedten, bánatosan. Ah, Liza, Liza! Mi történt veled? Máskor te is a madarakkal ébredtél, velük együtt vigadtál reggelente, és tiszta, boldog lelked úgy tükröződött szemedben, mint a nap az égi harmat cseppjeiben;
de most elmerengsz, és a természet közös öröme idegen szívedtől.

Egyszerre csak evezőcsapások zaja riasztotta fel álmodozásából; a folyó felé nézett, csolnakot pillantott meg, és a csolnakban — Erasztot.
Minden idege megremegett — de természetesen nem a félelemtől. Felállt, menni akart, de nem bírt.
Eraszt kiugrott a partra, odalepett Lizához és — álma részben megvalósult, mert a férfi gyengéden tekintett reá, megfogta kezét. .. És Liza? Liza lesütött szemmel állt előtte, orcája lángolt, szíve repesett …
Eraszt megtudta, hogy szerelem tölti el iránta ezt a szűzi, tiszta, őszinte szívet.
A fűben ültek … egymás szemébe néztek, s így szóltak egymáshoz: Szeress! — és két óra úgy röppent el, mint egy pillanat. Végre Lizának eszébe jutott, hogy anyja talán nyugtalankodik miatta. El kellett
válniuk.
— Óh, Eraszt — mondotta — mindig szeretni fogsz?
— Mindig, drága Lizám, mindig! — válaszolt a férfi.
— Megesküszöl rá?
— Esküszöm, imádott Lizám, esküszöm!
— Nem, nem kell az eskü! Megbízom benned, Eraszt. Ugye nem fogod megcsalni a szegény Lizát? Ugye ez sohasem történhet meg?
— Soha, soha édes Lizám!
— Óh, milyen boldog vagyok! És hogy megörül majd anyuskám, ha megtudja, hogy szeretsz!
— Ah, nem, Liza, neki ezt nem szabad megtudnia.
— De miért nem?
— Idős emberek gyanakvók. Még rosszra gondolna.
— Az lehetetlen!
— Mégis arra kérlek, ne szólj neki egy szót sem minderről.
— Rendben van, engedelmeskedem neked, noha semmit sem szeretnek eltitkolni előtte.
Elbúcsúztak, utolszor megcsókoltak egymást, és megbeszélték, hogy minden este találkoznak a folyóparton vagy a nyírfaligetben, vagy másutt Liza kunyhója közelében — de mindenkeppen féltetlenül
találkoznak. Liza megindult hazafelé, de százszor is visszafordult Eraszt fele, aki meg mindig ott állott a
parton és nézett utána. <…>
Eraszt el volt bájolva pásztorleánykájától — így nevezte Lizát —, és látva, hogy a leány mennyire szereti őt, önnönmagát is szeretetre méltóbbnak hitte. A nagyvilág minden fényes mulatsága eltörpült szemében,
összehasonlítva azokkal az élvezetekkel, amelyekkel a szűzi lélek szenvedélyes szerelme táplálta szívét.
“Úgy fogok élni Lizával, mint testveremmel (gondolta magában), nem fogok visszaélni szerelmével, és örökké boldog leszek!” — Ah, meggondolatlan ifjú! nem ismered szívedet!.. Vajon mindig a bölcs
megfontolás vezérli-e érzelmeidet? <…>
Egyik este Eraszt sokáig várta Lizáját. Végre megérkezett, de olyan leverten, hogy Eraszt megrémült; szeme szele vörös volt a könnytől.
– Liza, Liza, mi történt veled?
— Ah, Eraszt, sírtam!
— Miért? Mi baj van?
— Neked mindent el kell mondanom. Akadt egy kérőm, egy szomszédbeli gazdag paraszt fia;
édesanyám azt akarja, menjek hozza feleségül.
— És te beleegyeztél?
— Szívtelen! hogyan kérdezhetsz ilyet? De sajnálom anyuskamat: sír és azt mondja, hogy én nem
kívánom az ő nyugalmat; hogy gyötrelem lesz szamara a halál, ha előbb férjhez nem adhat engem. Oh,
anyuskám nem sejti, hogy nekem mar van szívbeli szerelmem!
Eraszt megcsókolta Lizát. Boldogsága — mondta — drágább neki mindennél a világon; ha édesanyja meghal, magához veszi, és mindörökké elválaszthatatlanul vele fog élni falun és az álmodó erdő
mélyén, mint a paradicsomban.
— Csakhogy te sose lehetsz a férjem — mondta Liza, s mélyen felsóhajtott.
— Miért nem?
— Mert én parasztlány vagyok.
— Ne sérts meg, Liza! Az én szememben mindennél fontosabb a lelek, az ártatlan és érzékeny lélek, és Lizánál közelebb soha senki sem állhat szívemhez!
Liza Eraszt ölelő karjaiba vetette magát — és ebben az órában el kellett buknia az ártatlanságnak!
Eraszt erezte, hogy vére szokatlanul izzik — soha ily szépnek nem látta még Lizát, soha ily erős hátassal
nem volt még reá a lány gyengédsége, soha ily tüzes nem volt még a csókja … Liza semmit sem tudott,
semmit sem gyanított, semmitől sem félt — az esti sötétség táplálta a vágyat — egyetlen csillag sem ragyogott az égen, egyetlen fénysugár sem világíthatta be a tévelygés éjszakáját. Eraszt bizonytalan izgalmat erez — Liza úgyszintén, nem tudva, mitől — nem tudva, mi történik vele … Ah, Liza, Liza! Hova lett
védőangyalod? Hova lett ártatlanságod?
A tévelygésnek egy perc alatt vége szakadt. Liza nem értette saját érzéseit, csodálkozott és kérdezősködött. Eraszt hallgatott — kereste a szavakat és nem tálalt megfelelőt. “Ah, félek — rebegte Liza —, félek attól, ami velünk történt! Azt hittem, meghalok, hogy a lelkem … Nem, nem tudom kimondani ezt! …
Eraszt, te hallgatsz? Sóhajtozol? … Istenem! Mi ez?” — Hirtelen villám cikkázott és az ég is megdördült. Liza reszketni kezdett. “Eraszt, Eraszt! — mondta Liza. — Nagyon megijedtem! Félek, hogy az égzengés bűnösként pusztít el engem!” A vihar fenyegetően bömbölt, omlott az eső a fekete fellegekből — mintha a természet is gyászolta volna Liza odaveszett ártatlanságát. Eraszt igyekezett megnyugtatni a lányt és a kunyhóig kísérte.

Eraszt fokozatosan elhidegül Lizától, elmaradozik, majd azt mondja, hogy háborúba kell mennie, s nem jelentkezik többé. A lány aggódva várja haza...

Egyik napon Lizának be kellett mennie Moszkvába, hogy rózsavizet vásároljon, mellyel édesanyja
szemeit gyógyítgatta. Az egyik főutcán pompás hintó jött vele szemben, és a hintóban felismerte —
Erasztot! Ah! — sikoltott fel Liza, és feléje vetette magát; de a hintó elsuhant mellette, és befordult egy
udvarba. Eraszt kiszállt, s mar be akart menni a nagy ház kapuján, amikor hirtelen Liza ölelő karjai fontak
át. Elsápadt, majd egyetlen szóval sem válaszolva felkiáltásaira, kézen fogta a leányt, bevezette szobájába, bezárta az ajtót, s így szolt hozza:
— Liza! Körülményeim megváltoztak: eljegyzett vőlegény vagyok. Ne háborgass többé, és a saját
nyugalmad érdekében a legjobb, ha elfelejtesz engem. Szerettelek, és ma is szeretlek, azaz minden jót
kívánok neked. Nesze, itt van száz rubel, fogadd el (s Eraszt a lány zsebébe tette a pénzt), engedd meg, hogy utoljára megcsókoljalak — és menj szépen haza.
Mielőtt Liza még felocsúdhatott, kivezette őt szobájából, és meghagyta inasának:
— Kísérd ki ezt a leányt az udvarból.
Szívemet elönti a vér ebben a pillanatban. Megfeledkezem róla, hogy Erasztban ember is lakozik,
kész volnék elátkozni őt — de nyelvem nem forog: feltekintek az égre, és könny pereg végig arcomon.
Ah! miért nem regény az, amit írok, hanem keserű valóság?
Eraszt tehát megcsalta Lizát, amikor azt mondotta neki, hogy hadba vonul? — Nem; csakugyan
elment a háborúba; de ahelyett, hogy az ellenseggel harcolt volna, leült kártyázni, és elkártyázta csaknem
egész vagyonát. Hamarosan megkötötték a békét, és Eraszt adósságai alatt roskadozva tért vissza Moszkvába. Csupán egy megoldás nyílott előtte, hogy anyagi körülményeit rendezze: feleségül kellett vennie
egy dúsgazdag éltes özvegyasszonyt, aki régóta szerelmes volt belé. Rászánta magát erre és átköltözött az
özvegy hazába, egy őszinte sóhajjal áldozván Lizája emlékének. De vajon ez elegendő-e mentségére?
Liza tehát az utcán találta magát, olyan állapotban, melyet toll le nem írhat. ..

“Nem élhetek tovább — gondolta —, nem, nem élhetek! Oh, bár rám esne az ég boltozata! Bar elnyelne engem, boldogtalant, a föld! De nem! az ég nem hullik alá, a föld nem nyílik meg … Jaj nekem!”
Kiért a varosból, s egyszerre csak a mély tó partján találta magát, a százados tölgyek árnyékában,
melyek meg csak néhány héttel azelőtt boldogsága néma tanúi voltak. Ez az emlék megrendítette szívét;
iszonyatos lelki gyötrelem fejeződött ki arcán. Néhány perc múlva azonban — úgy látszott — komolyan
elgondolkozott, körülnézett, s meglátta szomszédjuk leányát, egy tizenöt esztendős kisleányt, aki az úton
bandukolt hazafelé. Magához hívta át, kivette zsebéből a tíz darab imperiált, és átnyújtotta neki.
— Drága Anjutám, édes barátnőm! — mondotta neki. — Vidd el ezt a pénzt édesanyámnak —
Nem lopott pénz! — s mondd meg neki, hogy Lizája vétkezett ellene. Eltitkoltam előle szerelmemet egy
kegyetlen ember iránt. A neve E … De különben minek mondjam meg a nevét? Mondd meg, hogy a hűtlen lett hozzam, kérd meg anyámat, hogy bocsásson meg nekem … Isten megsegíti majd ebben! Csókold
meg a kezét, úgy, ahogy én most megcsókolom a tiédet, és mondd meg neki, hogy én … E szavakkal Liza
a vízbe ugrott. Anjuta felsikoltott, sírva fakadt, de kimenteni nem tudta barátnőjét; beszaladt a faluba,
embereket hívott, akik kihúztak Lizát — de mar halott volt.
Így végezte be életét ez a leányka, akinek lelke s teste egyaránt szép volt. Ha majd amott egy új
életben találkozunk, megismerlek téged, szegény Liza!
A tó közelében temették el, egy komor tölgyfa alatt, s fakeresztet állítottak sírjára.
Gyakran elüldegélek ott, gondolataimba mélyedve, Liza hamvainak befogadóhelyére könyökölve;
szemem előtt hullámzik a tó; fejem fölött zug a lomb.
Amikor Liza édesanyja meghallotta leánya szörnyű halálát, vére megdermedt iszonyatában, szeme
lezárult mindörökre … A kunyhó rombadőlt. A szél süvöltve járkál rajta keresztül-kasul, s a babonás falusiak éjjelente hallva a lármát, azt mondjak: halott sír amott! Sír a szegény Liza!
Eraszt élete végéig szerencsétlen volt. Amikor Liza sorsáról értesült, vigasztalhatatlan volt: gyilkosnak tartotta magát. Egy evvel halála előtt ismerkedtem meg vele. ő maga beszelte el nekem ezt a történetet, s ő vezetett el Liza sírjához … Azóta mar kibékültek odaát!

 

Szöllősy Klára fordítása

1792