Hosszú idő után újra vágyat éreztem az íráshoz. Feltörő gondolataimat már korán reggel elkezdtem papírra vetni. Régóta vártam már ezt az érzést. Hirtelen és intenzíven telepedett meg rajtam. A történés letaglózott. Annyira a hatása alatt voltam, hogy megdöbbenve tapasztaltam a fitnessz terem bejáratát. Reggelente mostanság fitnessz terembe megyek, hogy egyensúlyba hozzam magam. A túlzott szellemi aktivitás megkívánja a vele arányos fizikai munkát. Edzés után, elgyengülten és vert katonaként kullogtam be a helyi közértbe. Három darab sajtos kiflivel egy pohár tejföllel és egy fél literes sörrel állok a kasszánál. Miután fizettem, azonnal a kedvenc helyemre siettem. Bevásárló központ étkezde rész. Elhagyatott asztal a beton lépcső alatt. Kiváló rejtekhely. Velem szemben a másik asztalnál egy hobó ül csak. Valami szakadt olívazöld kabát van rajta és ugyan azt a sört iddogálta mint jó magam. Egy cseppet sem foglalkoztatott az a kérdés, hogy esetleg valaki engem is hobónak néz. Nem… Mi akkor lázadtunk. Nemet mondtunk az átlagosnak, a megszokottnak. Magányt akartunk de rájöttünk, hogy nincs. Elbújni nem lehet. Az ember soha sem lehet igazán egyedül. Mi mást tehet hát. Korán reggel már egérlyukat keres és iszik egy sört.