Az alábbi idézet azért nagyon fontos, mert csak a régebbi kiadásokban lelhető fel. Az újabbi kiadásokból valamiért kikerült. Ennek az okát nem ismerem.  A kiragadott részlet , két ember között létre jövő féltékenység természetének egy aspektusára mutat rá..

Az ok nélkül való féltékenység:

Ó mily borzasztó érzés a féltékenység! Nem beszélek arról a valódi féltékenységről, melynek legalább van alapja (ez is gyötrő ugyan, de megoldást helyez kilátásba), mely csalhatatlanul kísér minden erkölcstelen házasságot és amelynek, nem lévén oka, vége sincsen. Ez a féltékenység olyan mint a rák, iszonyú betegség, mely éjjel és nappal, nappal és éjjel emészti az életerőt. Ez a féltékenység rémítő – rémítő, ez a helyes kifejezés. Vegyük csak ezt az esetet: Egy fiatal ember beszél a feleségemmel, mosolyogva tekint rá s aztán – legalább úgy tetszik nekem, mintha testét vizsgálná. Miként merészkedik rá gondolni, miként merészkedik arra a lehetőségre gondolni, hogy közte és nőm között egy regény fog lefolyni? És nőm, az effélét látva, miként tűrheti ezt? De nemcsak, hogy tűri, hanem még örülni is látszik neki. Azt látom, hogy kedvesnek igyekszik előtte feltűnni. És lelkemben oly végtelen gyűlölet támad iránta, hogy minden szava, minden mozdulata undorral tölt el. Nőm ezt észreveszi es zavarba jön, közömbösséget színlel. Ah, én szenvedek! Ő pedig vidám, jókedvű! És gyűlöletem még jobban fokozódik, de nem merek neki szabad folyást engedni, mert lelkem mélyében tudom, hogy féltékenységemre nincsen igazi ok. És ülve maradok, közömbösséget színlelek én is, és a fiatal ember iránt lehetőleg udvarias és figyelmes igyekszem lenni. Aztán elégedetlen vagyok magammal, szeretnék a szobából távozni, szeretném őket magukra hagyni, és tényleg távozom; de alighogy távoztam, eliszonyodom arra a gondolatra, hogy odabent távollétemben mit művelhetnek. Kitalálok valami ürügyet és visszasietek; néha meg nem is sietek vissza, ott maradok az ajtó mellet és….hallgatózom! Miként alázhatja meg nőm magát, miként alázhat meg engem annyira, hogy ebbe a gyáva, gyanakvó, kémkedő helyzetbe juttat? Ó, mily undor száll meg! És ő, a férfi, vajon mit képzel? Ő is csak olyan mint minden férfi. Meg van elégedve. Mosolyog és olyan pillantást vet rám, mintha azt akarná mondani: „Eh, most rajtam a sor!“ Ez az érzés borzasztó. Elviselhetetlen, ahogyan ez a méreg éget. Ó, de szerettem volna valamely férfira komolyan gyanakodni és ezt a mérget ráönteni! Meg lett volna bélyegezve világ életére, mintha kénsavat öntöttek volna arcára. Elégséges volt nekem, hogy bárkire átvigyem ezt az érzést, elég volt nekem, hogy csak egyetlen egyszer gyanúsítsak egy férfit, hogy tiltott érzelmeket táplál feleségem iránt, hogy ezt a férfit megutáljam. Elégséges volt nekem, hogy csak egyetlen egyszer legyek féltékeny valamely emberre, soha sem voltam aztán többé képes ezzel az egyénnel a megszokott viszonyt helyreállítani és egész lényem lángba borult, valahányszor megpillantottam. Ami a feleségem illeti annyiszor elárasztottam őt ezzel a féltékeny gyűlölettel, hogy egészen lealacsonyodott előttem. Az ok nélkül való gyűlöletnek ezekben az időszakaiban fokozatosan megfosztottam őt a tisztesség koronájától és képzeletemben szégyennel és gyalázattal árasztottam el. Képtelen gazságokat találtam ki, azzal gyanúsítottam. Szinte röstellem megmondani – hogy, ő az Ezeregyéjnek ez a királynője, szemem előtt és engem kikacagva, megcsal a szolgámmal. Így minden féltékenységi roham után (mindig csak ok nélkül való féltékenységről beszélek) beléptem abba az árokba, amelyet piszkos gyanakodásom ásott és mind mélyebben süllyedtem beléje.

Tolsztoj egy mester. Az alábbiakban a kedvenc tavasz leírásom olvasható Lev Tolsztoj-tól.

Világítsanak  hát a lámpások:

A tavasz sokáig váratott magára. A böjt utolsó heteiben derült, fagyos idő volt. A napon napközben olvadt, éjjel azonban mínusz hét fok is megvolt; a föld felszíne olyan fagykérges, hogy a szekér úttalan utakon járt. A húsvét hóval jött; ünnep másnapján aztán meleg szél érkezett, felhőket hozott, és három nap s három éjjel viharos, meleg esők estek. Negyednapra a szél elállt, sűrű szürke köd támadt, mintha csak a természetben végbemenő változás titkát akarta volna elrejteni. A ködben megindultak a vizek; fölpattant és elhúzódott a jég, a zavaros, tajtékos patakok futása meggyorsult, a Krasznaja Gorkán estére meghasadt a köd, a felhők bárányfelhőkké oszlottak, kiderült, kinyílt az igazi tavasz. Reggelre, ahogy a ragyogó nap megjelent, a vizeket fedő vékony jégkéreg gyorsan fölengedett, s a meleg levegő az éledő föld párolgásában reszketett. A régi fű megint zöld lett, s az új is kizöldült kibúvó tűivel; megduzzadtak a bangita, a ribiszke s a nyír ragadós-szöszös rügyei; az aranyvirággal beszórt füzeken fölbúgott a kitelelt s ide-oda röpdöső méh. Láthatatlan pacsirták öntötték a dalt a zöld rétek bársonya s a jégtől tisztuló tarlók felett; a barna, vadvízzel borított mélyedések és mocsarak fölött bíbicek sírtak föl; s tavaszi krúgással, gágogással húztak a magasban a darvak és vadlibák. A legelőkön felbőgött a szőrét hullató, helyenként még le nem vedlett marha, görbe lábú bárányok futkostak gyapjavesztett, bégető anyák körül; gyors lábú gyerekek szaladoztak, meztelen talpuk nyoma ott maradt a szikkadó ösvényeken; a tónál fölcsendült a sulykoló asszonyok vidám hangja; az udvarokon az ekét, boronát javító parasztok fejszéje kopogott. Itt volt az igazi tavasz.

Minden jel arra vall, hogy a legközelebbi korszakban a föld uralkodó  lénye nem az ember lesz. Leginkább madárhoz hasonlít éspedig nagyságban és alakban a keselyűhöz. Félig madár, félig rovar. Szárnya nem tollas, hanem szaruhártyás, amikor repül, úgy zúg, mint a bogár. Nyaka, lába is ilyen szaruréteggel borított és éles, üvegszerű karmai vannak. Több száz, néha ezer lény él egy csoportban, de minden rend és vezető nélkül. Maguk között sem okosabbat, sem hatalmasabbat nem tűrnek meg. Szüntelenül veszekszenek, tökéletesen értelem nélkül, egymást lökdösik, tépdesik és taszigálják, ok nélkül egymást mardossák, vagy, lesből, egymás fejére ütnek, egymás oldalából, vagy combjából húsdarabokat tépdesnek ki és lenyelik. Ezek szerint mindegyik csaknem állandóan tele van vérző sebekkel. Mivel a sebek természetesen, fájnak, a lények ingerültek és folyton egymást figyelik, mihelyt az egyik csak gyanús mozdulatot tesz, támadásnak vélik, odakapnak és felvisítanak. A másik erre dühében szárnyával csapkodni kezd és visszavág, eszeveszetten forgolódik, horgas csőrével jobbra-balra csapdos, tekintet nélkül arra, hogy mit és kit talál. Most a többi is odafigyel, odasereglik, vijjogni kezd, csődület támad, azonnal két párt alakul. Az egyik a másikat szidalmazza éspiszkolja. Megrohanásra azonban nem kerül sor, mert egy perc múlva a pártok már egymás között is összevesznek és így civódnak tovább. A sok száz madár-rovar berregő zúgással repül, de rendesen nem nagyon messzire. Néhány mérföld után leszállnak, mert elunják és amilyen lármásak, rendetlenek, piszkosak, amilyen eszeveszetten veszekszenek, éppen olyan restek. Ahol megtelepszenek, ott pillanatok alatt mindent fölfalnak, állatot, hangyát, tetűt, egeret, gilisztát, békát, levelet, füvet, a fa levelét, kérgét, rügyét. Ahonnan eltávoznak, ott sivatag támad, puszta föld és a kövek. Egyetlen állat sem tud ellenük védekezni, mert amilyen aljasak, hitványak, sóvárak, olyan vérszomjasak és mohók. Elefántot, orrszarvút éppen úgy pillanatok alatt szétszednek, mint oroszlánt, vagy krokodilust. Nincs szenny, amit el ne kapdosnának, különösen egymás elől. Ha valamelyik a falatot már nem tudja lenyelni, el akarja dugni. A többi azonban résen van és akit azon kap rajta, hogy ételt elrejt, azt azonnal véresre püföli. A hím cementszürke, horkoló hangon berreg, körülbelül, mint a motorkerékpár, vagy a géppisztoly. A nőstény eszeveszetten tarka, piros, sárga, kék, lila, zöld szarutollaival kelleti magát, szakadozott fejhangon visít, csőrével szüntelenül tollait fésüli, peckesen illegeti magát. A hím brutális, zaklatott, tele méreggel és lihegve sürgölődik a koncért és a nőstényért, lecsap, veszekszik, kurrog, tolong. A nőstény, mint a vámpír, ha egyszer hímhez jut, folyton nyakán lóg, szidja, bántalmazza, alvás közben is fölzaklatja, követelőzik, sértődik, duzzog, siránkozik, panaszkodik, pletykál, zsivajog. Bár a lény faja rovar, mégis elevenszülő. Gyermekeiket úgy nevelik, hogy azokat a hím a nőstényre, a nőstény a hímre uszítja, amíg a kis rovar az undortól mindkettőt megcsalja, meglopja és becsapja.

Az új faj neve csirihau.

Latin, illetve tudományos neve Csirihau Communis.
Többféle varietasban szerepel, van europeus, africanus, asiaticus, americanus és itt is többféle alfajt különböztetnek meg. A csirihau szemmel láthatólag azt hiszi, hogy amit csinál, az az egyedül józan és ésszer élet. Amit lehet, felfalni, amit nem lehet, a többi elől eldugni s ami ereje ezen felül marad, párzani és horkolni. A létezés egyetlen lehetősége azonnal mindent bekapni és a nőstényt lerohanni, aztán vijjogni és verekedni. Vezetésről szó sem lehet. Egyik se hisz a másiknak egy szót sem. Így valósul meg a teljes egyenlőség. Csak az él meg, aki éppen olyan kegyetlen, komisz, zsivány, aljas, vérszomjas, alattomos, kéjsóvár, sunyi, mohó, erőszakos, mint a többi. Sohasem tisztálkodnak. Régebben a varietas germanicusnál szokás volt a fürdő úgy, hogy vezényszóra a vízből hol kiugrottak, hol bele. A szokás már idejét múlta. A többi fajta más szokást honosított meg éspedig, hogy ürüléküket egymásra kenik. A szenny így vastagon és csomókban áll rajtuk, a koszfoltok között üt át a sebzett véres hús és az ótvar. Sok csirihau tele van fekéllyel, soknak fél lába van, félszeme, vagy bevert feje. Különösen kedvelt szokás, hogy egymást szárnytövön vágják. Akkor nem tud röpülni, a többitől lemarad, az idegen törzs elkapja és széttépi. Néha vele marad nősténye, de csak azért, hogy a hímet agyonüsse, felfalja és csürhéjét ismét megkeresi.A csirihau józanságával igen meg van elégedve. Azt hiszi, hogy sikerült az életet tökéletesen leegyszerűsíteni a maga teljes realitására. Ez a valóság, a többi csak mellébeszélés. Ez a létezés kvintesszenciája, minden fölösleges szentimentalizmus nélkül. Ez az úgynevezett létért való küzdelem, mindenki csak magára gondol, magát biztosítja, önmagának szerez annyit, amennyit tud, mindegy, milyen áron és milyen úton. Ez az ésszerű , a józan, az okos, a praktikus. Aki mást mond, az csak saját érdekeit védi raffináltan és valami trükkel akarja ugyanazt. A csirihau az ilyesmin keresztüllát. Az élet alapvetően önző. A rend és az uralom arra lenne való, hogy egyesek a többi rovására jól élnek. Ezt megszüntették. Náluk nem lehet hazudni. Mindegyik amúgy is tudja a másikról, hogy zabálni akar, zabálni és párzani és horkolni, a többi tökéletesen érdektelen.
Ez a csirihau. Ez a századokon át melengetett és némán táplált eszmény, a józan valóságérzék csodája, a fanatikus próféták monomániájában és az exakt tudósok kísérleti racionalizmusában közösen kiérlelt, most megszületésre váró új világtörténeti lény. Ez az emberben mint állatfajban való hitnek, a choc en retour-nak, az örvénybe való visszaszédülésnek édes diadala. Ez a puha bűvös álomnak és a kőkemény szükségszerűség realitásának tündöklő egysége, a várva várt boldogság és az utópiák nagy nyilvános érdeme. Erre készült az emberiség oly titokban, célját még önmaga előtt is letagadta, hogyha majd eléri, gyönyöre annál nagyobb legyen. Mialatt a szószékről morált és humanizmust, tökéletes embert és társadalmat, oly sok vallást és tudást hirdetett, legőszintébb szívbéli izgalmával erre gondolt és ez volt benne a valóság, amelytől úgy rettegett és amelyet oly szomjasan várt, amelytől irtózott és amelybe beleszédült. Ezzel fenyegette és ezzel kecsegtette magát, félelmetes duplán, sóvárogva, akarva és nem akarva, mert, amit az ember akar, azt eltaszítja, amit nem akar, azt magához vonzza. Most végre felszabadult. Ez a humánum már nagyon a terhére volt. Ostoba és korlátolt előítélet, régi idők csökevénye, amely arra kötelezte, hogy legalább külsőségekben tisztességesen viselkedjék. Most már nem kell szégyenkeznie, ha dühében zabál és kéjesen marakodik, mindezt a létért való küzdelem jegyében, ha irigy és gonosz és pimasz és hazudik és vigyorog és vijjog és vérszomjas, ha lesből a másik torkát elharapja, ha a másik szemébe ganéjt ken és ha gennyes fekélyekben vájkál. Nincs többé gondja gátlásokra és az illemre, micsoda felszabadulás! Úgyis mindig ez volt a valóság. Hát nem voltunk mindig bestiák? Ember! – álnok hazugság, bigott képmutatás! Milyen hálásak vagyunk az idealizmusnak, amely fennhéjázó eszméivel bennünket ide vezetett és kitermelte bennünk az ellentétet, mialatt malaszttal beszélt és senki sem vette észre, valójában mi történik. Ez a csirihau, a bűvös kép valóságos arca, amely századok óta a cselekvő és a gondolkozó ember szívében él, amelyet most sikerült felszabadítani. Katasztrofális megrázkódtatásnak kellett elkövetkeznie, hogy e lény megvalósulhasson. E megrázkódtatás nélkül talán a lélek e gyermekét még ezer évig kellett volna rejtegetni. Most egyszerre pattant ki a bámuló világ szemeláttára, mint Zeus fejéből Pallas Athéné.

Halleluja csirihau!