Gyakorta látogatom meg ezt a helyet, és majdnem mindig itt üdvözlöm a tavaszt. De eljárok ide borús őszi napokon is, hogy együtt gyászoljak a természettel. Félelmetesen süvit a szél az elhagyatott monostor falai között, a sírok felett, melyeket benőtt a magas fű, a cellák sötét folyosóin. Az irdatlan kövek romjaira támaszkodva hallgatom ott a múlt mélyébe süllyedt idők nyögését, amely megremegteti és öszszeszorítja szívem. Néha bemegyek a cellákba, és magam elé képzelem azokat, akik ott éltek — minő bús képek! Látom az ősz sztárecet, aki térdet hajt a feszület előtt, és azért imádkozik, hogy a mindenható váltsa őt meg mihamarabb a földi élet bilincseiből: mert az életnek minden gyönyörűsége megszűnt számára, minden érzése elhalt — kivéve a betegség s a gyengeség érzését. Amott fiatal szerzetes — sápadt arcú., epedő tekintetű — tekint ki a földekre a rácsos ablakon át, meglátja a víg madarakat, melyek szabadon úsznak a lég tengerében — meglátja őket, és keserű könnyeket ontanak szemei. Epekedik, hervad, alszik, és a mélabús harangszó idő előtti halálát adja hírül.

De leggyakrabban Liza — szegény Liza siralmas emléke vonz a Szimon-kolostor romjaihoz. Ah!  szeretem az olyan tárgyakat, amelyek meghatják szívemet, és gyengéd búbánat könnyét fakasztják szememből!

Mintegy hetven százsenyre (kb. 150 m) a monostor falától, nyírfaliget szélén, zöldellő rét közepette omlatag viskó áll, se ajtaja, se ablaka, se padlója nincsen, s teteje is réges-rég elkorhadt, beomlott.  Ebben a kunyhóban élt harminc evvel ezelőtt a szép és szeretetreméltó Liza, öreg édesanyjával. Liza édesatyja földmíves volt, meglehetős jómódban élt, mivel szerette a munkát, jól szántotta fel földjét, és sohasem ivott. De halála után az özvegy és leánya hamarosan elszegényedett. A béres lusta keze rosszul dolgozta meg a földet, s az megszűnt bőségben teremni. Szegények kénytelenek voltak bérbe adni földecskéjüket, meghozza igen csekély összegért. Amellett a szerencsétlen özvegy szüntelen siratván férje halálát — mert a parasztasszonyok is tudnak szeretni! — napról napra gyengült, és már egyáltalán nem bírt dolgozni. Csak Liza, aki atyja halalakor tizenöt esztendős volt — csak Liza dolgozott éjt-napot eggyé téve, nem kímélve zsenge ifjúságát, sem rendkívüli szépségét: vásznat szőtt, harisnyát kötött, tavasszal virágot szedett, nyáron erdei bogyókat gyűjtött, s bevitte Moszkvába eladni.

Két esztendő telt el Liza atyjának halála óta. A rét kivirult, s Liza bement Moszkvába gyöngyvirágot árulni. Az utcán jól öltözött, kellemes külsejű fiatalember jött vele szemben. Liza odakínálta neki virágait — és elpirult.
— Eladó a virág, kislány? — kérdezte amaz mosolyogva.
— Eladó — felelte Liza.
— És mennyit kérsz érte?
— Öt kopejkát.
— Az igen kevés. Nesze egy rubel.

Liza elcsodálkozott, odáig merészkedett, hogy felnézett a fiatal férfiúra — meg jobban elpirult,
földresütötte szemét, és kijelentette, hogy nem fogadhatja el a rubelt.
— Miért nem?
— Mert nem fogadhatok el többet, mint amennyi az ara.
— Úgy vélem, hogy ez a szép gyöngyvirág, amelyet szép lány keze szedett, megér egy rubelt. De
ha nem fogadod el, hat nesze, itt az öt kopejkád. Mindig tőled szeretnék virágot vásárolni; s azt szeretném, ha te is csak nekem szednél virágot!
Liza odaadta virágját, elvette az öt kopejkát, megköszönte, és el akart menni; de az ismeretlen ifjú
megragadta kezet.
— Hova mész, kislány?
— Haza.
— Hol lakol?

Liza megmondta, hol lakik, s azzal elindult. A fiatalember nem tartóztatta, talán azért, mert a járókelők közül egynehányan már megálltak mellettük, és álnokul elmosolyodtak láttukra.  Másnap estefele az ablaknál ült, font, és halk hangon mélabús dalt dúdolgatott; egyszercsak felugrott, s felsikoltott: Ah! … Az ismeretlen ifjú állt az ablak előtt.
— Mi történt veled? — kérdezte ijedten édesanyja, aki mellette ült.
— Semmi, anyuskám — válaszolt Liza elhaló hangon
—, csak megláttam őt.
— Kit?
— Azt az urat, aki megvásárolta virágaimat.
Az öregasszony kitekintett az ablakon. A fiatalember oly finom udvariassággal, olyan kellemes bajjal hajolt meg előtte, hogy egyebet, mint jót, nem gondolhatott felőle.
— Üdvözöllek, jó asszony! — köszöntötte. — Nagyon elfáradtam; nincs egy kis tejed a számomra?
Liza be sem várta édesanyja válaszát — talán azért, mert úgyis előre tudta! —, s maris szolgálatkészen szaladt a pincébe, felhozott onnan egy tiszta fafedővel letakart tiszta köcsögöt, fogott egy poharat,
kiöblítette, kitörölte tiszta fehér ruhával, telitöltötte, s kinyújtotta az ablakon — de tekintetet a földre szegezte. Az ismeretlen kiitta a tejet: a nektár Hébé kezéből sem tűnhetett volna ízletesebbnek előtte. Könynyű kitálalni, hogy megköszönte Lizának adományát
— megköszönte nem is annyira szavakkal, mint inkább pillantásokkal. Eközben a szívélyes öregasszony elbeszélte neki bánatát és vigasztalását — férje halálát és leánya erényeit szorgalmat, gyengédséget stb. Az ifjú figyelmesen hallgatta, de tekintete eközben — meg kell-e mondanunk, hogy merre vándorolt? És Liza, a felénk Liza nagyritkán rápillantott a fiatalemberre, de a villám nem tűnik el oly gyorsan a felhőkben, mint amilyen sebesen Liza égszínkék szeme a földet kereste, ha az ő pillantásával találkozott.

Ideje megtudnod nyájas olvasóm, hogy ez a fiatalember, ez az Eraszt, meglehetősen jómódú fiatal nemes volt, tűrhetően értelmes, és természettől fogva jószívű, de gyenge és könnyelmű jellem. Feslett
életet élt, csupán élvezetére volt gondja; nagyvilági szórakozásokban kereste, de gyakran nem lelte örömét — unatkozott és panaszkodott sorsára. Liza szépsége legelső találkozásukkor megragadta szívét. Regényeket, idilleket olvasott, élénk képzelőereje volt, s gyakran szállt el gondolatai szárnyán abba a korba (akár volt az a valóságban, akár nem), amidőn — ha a versfaragóknak hihetünk — az emberek gondtalanul sétálgattak kies réteken, tiszta források vizében fürödtek, turbékoltak, mint a szerelmes galambok, rózsa- és mirtuszligetekben pihentek, és boldog semmittevésben töltötték napjaik sorát. Úgy hitte, Lizában megtálalta azt, amire szíve régóta vágyik. “A természet hív engem ölelő karjaiba, tiszta örömeire” — gondolta magában, és elhatározta, hogy legalábbis egy időre otthagyja a nagyvilági társaságot.
Térjünk vissza Lizához. Beköszöntött az éjszaka, édesanyja megáldotta leányát, és békés álmot kívánt neki; de óhaja ezúttal nem teljesedett be. Liza nyugtalanul aludt. Lelke új lakója, Eraszt képe, olyan elevenen állott előtte, hogy szinte percenként felébredt, — felébredt és sóhajtozott. Már napkelte előtt felöltözött, s kiment a Moszkva folyó partjára, leült a fűbe, és csüggetegen bámult a fehér ködbe, amely gomolyogva emelkedett felfelé, és csillogó cseppeket hagyott maga után a természet zöld szőnyegén. Néma csend uralkodott mindenfelé. De a felkelő nap hamarosan eletet lehelt a
teremtett világba: fák, bokrok megéledtek, madarak szálltak fel, s kezdtek vidám dalba; a virágok fölemelték fejecskéjüket, hogy teleszívjak magukat az éltető sugarakkal. Csak Liza ült még mindig csüggedten, bánatosan. Ah, Liza, Liza! Mi történt veled? Máskor te is a madarakkal ébredtél, velük együtt vigadtál reggelente, és tiszta, boldog lelked úgy tükröződött szemedben, mint a nap az égi harmat cseppjeiben;
de most elmerengsz, és a természet közös öröme idegen szívedtől.

Egyszerre csak evezőcsapások zaja riasztotta fel álmodozásából; a folyó felé nézett, csolnakot pillantott meg, és a csolnakban — Erasztot.
Minden idege megremegett — de természetesen nem a félelemtől. Felállt, menni akart, de nem bírt.
Eraszt kiugrott a partra, odalepett Lizához és — álma részben megvalósult, mert a férfi gyengéden tekintett reá, megfogta kezét. .. És Liza? Liza lesütött szemmel állt előtte, orcája lángolt, szíve repesett …
Eraszt megtudta, hogy szerelem tölti el iránta ezt a szűzi, tiszta, őszinte szívet.
A fűben ültek … egymás szemébe néztek, s így szóltak egymáshoz: Szeress! — és két óra úgy röppent el, mint egy pillanat. Végre Lizának eszébe jutott, hogy anyja talán nyugtalankodik miatta. El kellett
válniuk.
— Óh, Eraszt — mondotta — mindig szeretni fogsz?
— Mindig, drága Lizám, mindig! — válaszolt a férfi.
— Megesküszöl rá?
— Esküszöm, imádott Lizám, esküszöm!
— Nem, nem kell az eskü! Megbízom benned, Eraszt. Ugye nem fogod megcsalni a szegény Lizát? Ugye ez sohasem történhet meg?
— Soha, soha édes Lizám!
— Óh, milyen boldog vagyok! És hogy megörül majd anyuskám, ha megtudja, hogy szeretsz!
— Ah, nem, Liza, neki ezt nem szabad megtudnia.
— De miért nem?
— Idős emberek gyanakvók. Még rosszra gondolna.
— Az lehetetlen!
— Mégis arra kérlek, ne szólj neki egy szót sem minderről.
— Rendben van, engedelmeskedem neked, noha semmit sem szeretnek eltitkolni előtte.
Elbúcsúztak, utolszor megcsókoltak egymást, és megbeszélték, hogy minden este találkoznak a folyóparton vagy a nyírfaligetben, vagy másutt Liza kunyhója közelében — de mindenkeppen féltetlenül
találkoznak. Liza megindult hazafelé, de százszor is visszafordult Eraszt fele, aki meg mindig ott állott a
parton és nézett utána. <…>
Eraszt el volt bájolva pásztorleánykájától — így nevezte Lizát —, és látva, hogy a leány mennyire szereti őt, önnönmagát is szeretetre méltóbbnak hitte. A nagyvilág minden fényes mulatsága eltörpült szemében,
összehasonlítva azokkal az élvezetekkel, amelyekkel a szűzi lélek szenvedélyes szerelme táplálta szívét.
“Úgy fogok élni Lizával, mint testveremmel (gondolta magában), nem fogok visszaélni szerelmével, és örökké boldog leszek!” — Ah, meggondolatlan ifjú! nem ismered szívedet!.. Vajon mindig a bölcs
megfontolás vezérli-e érzelmeidet? <…>
Egyik este Eraszt sokáig várta Lizáját. Végre megérkezett, de olyan leverten, hogy Eraszt megrémült; szeme szele vörös volt a könnytől.
– Liza, Liza, mi történt veled?
— Ah, Eraszt, sírtam!
— Miért? Mi baj van?
— Neked mindent el kell mondanom. Akadt egy kérőm, egy szomszédbeli gazdag paraszt fia;
édesanyám azt akarja, menjek hozza feleségül.
— És te beleegyeztél?
— Szívtelen! hogyan kérdezhetsz ilyet? De sajnálom anyuskamat: sír és azt mondja, hogy én nem
kívánom az ő nyugalmat; hogy gyötrelem lesz szamara a halál, ha előbb férjhez nem adhat engem. Oh,
anyuskám nem sejti, hogy nekem mar van szívbeli szerelmem!
Eraszt megcsókolta Lizát. Boldogsága — mondta — drágább neki mindennél a világon; ha édesanyja meghal, magához veszi, és mindörökké elválaszthatatlanul vele fog élni falun és az álmodó erdő
mélyén, mint a paradicsomban.
— Csakhogy te sose lehetsz a férjem — mondta Liza, s mélyen felsóhajtott.
— Miért nem?
— Mert én parasztlány vagyok.
— Ne sérts meg, Liza! Az én szememben mindennél fontosabb a lelek, az ártatlan és érzékeny lélek, és Lizánál közelebb soha senki sem állhat szívemhez!
Liza Eraszt ölelő karjaiba vetette magát — és ebben az órában el kellett buknia az ártatlanságnak!
Eraszt erezte, hogy vére szokatlanul izzik — soha ily szépnek nem látta még Lizát, soha ily erős hátassal
nem volt még reá a lány gyengédsége, soha ily tüzes nem volt még a csókja … Liza semmit sem tudott,
semmit sem gyanított, semmitől sem félt — az esti sötétség táplálta a vágyat — egyetlen csillag sem ragyogott az égen, egyetlen fénysugár sem világíthatta be a tévelygés éjszakáját. Eraszt bizonytalan izgalmat erez — Liza úgyszintén, nem tudva, mitől — nem tudva, mi történik vele … Ah, Liza, Liza! Hova lett
védőangyalod? Hova lett ártatlanságod?
A tévelygésnek egy perc alatt vége szakadt. Liza nem értette saját érzéseit, csodálkozott és kérdezősködött. Eraszt hallgatott — kereste a szavakat és nem tálalt megfelelőt. “Ah, félek — rebegte Liza —, félek attól, ami velünk történt! Azt hittem, meghalok, hogy a lelkem … Nem, nem tudom kimondani ezt! …
Eraszt, te hallgatsz? Sóhajtozol? … Istenem! Mi ez?” — Hirtelen villám cikkázott és az ég is megdördült. Liza reszketni kezdett. “Eraszt, Eraszt! — mondta Liza. — Nagyon megijedtem! Félek, hogy az égzengés bűnösként pusztít el engem!” A vihar fenyegetően bömbölt, omlott az eső a fekete fellegekből — mintha a természet is gyászolta volna Liza odaveszett ártatlanságát. Eraszt igyekezett megnyugtatni a lányt és a kunyhóig kísérte.

Eraszt fokozatosan elhidegül Lizától, elmaradozik, majd azt mondja, hogy háborúba kell mennie, s nem jelentkezik többé. A lány aggódva várja haza...

Egyik napon Lizának be kellett mennie Moszkvába, hogy rózsavizet vásároljon, mellyel édesanyja
szemeit gyógyítgatta. Az egyik főutcán pompás hintó jött vele szemben, és a hintóban felismerte —
Erasztot! Ah! — sikoltott fel Liza, és feléje vetette magát; de a hintó elsuhant mellette, és befordult egy
udvarba. Eraszt kiszállt, s mar be akart menni a nagy ház kapuján, amikor hirtelen Liza ölelő karjai fontak
át. Elsápadt, majd egyetlen szóval sem válaszolva felkiáltásaira, kézen fogta a leányt, bevezette szobájába, bezárta az ajtót, s így szolt hozza:
— Liza! Körülményeim megváltoztak: eljegyzett vőlegény vagyok. Ne háborgass többé, és a saját
nyugalmad érdekében a legjobb, ha elfelejtesz engem. Szerettelek, és ma is szeretlek, azaz minden jót
kívánok neked. Nesze, itt van száz rubel, fogadd el (s Eraszt a lány zsebébe tette a pénzt), engedd meg, hogy utoljára megcsókoljalak — és menj szépen haza.
Mielőtt Liza még felocsúdhatott, kivezette őt szobájából, és meghagyta inasának:
— Kísérd ki ezt a leányt az udvarból.
Szívemet elönti a vér ebben a pillanatban. Megfeledkezem róla, hogy Erasztban ember is lakozik,
kész volnék elátkozni őt — de nyelvem nem forog: feltekintek az égre, és könny pereg végig arcomon.
Ah! miért nem regény az, amit írok, hanem keserű valóság?
Eraszt tehát megcsalta Lizát, amikor azt mondotta neki, hogy hadba vonul? — Nem; csakugyan
elment a háborúba; de ahelyett, hogy az ellenseggel harcolt volna, leült kártyázni, és elkártyázta csaknem
egész vagyonát. Hamarosan megkötötték a békét, és Eraszt adósságai alatt roskadozva tért vissza Moszkvába. Csupán egy megoldás nyílott előtte, hogy anyagi körülményeit rendezze: feleségül kellett vennie
egy dúsgazdag éltes özvegyasszonyt, aki régóta szerelmes volt belé. Rászánta magát erre és átköltözött az
özvegy hazába, egy őszinte sóhajjal áldozván Lizája emlékének. De vajon ez elegendő-e mentségére?
Liza tehát az utcán találta magát, olyan állapotban, melyet toll le nem írhat. ..

“Nem élhetek tovább — gondolta —, nem, nem élhetek! Oh, bár rám esne az ég boltozata! Bar elnyelne engem, boldogtalant, a föld! De nem! az ég nem hullik alá, a föld nem nyílik meg … Jaj nekem!”
Kiért a varosból, s egyszerre csak a mély tó partján találta magát, a százados tölgyek árnyékában,
melyek meg csak néhány héttel azelőtt boldogsága néma tanúi voltak. Ez az emlék megrendítette szívét;
iszonyatos lelki gyötrelem fejeződött ki arcán. Néhány perc múlva azonban — úgy látszott — komolyan
elgondolkozott, körülnézett, s meglátta szomszédjuk leányát, egy tizenöt esztendős kisleányt, aki az úton
bandukolt hazafelé. Magához hívta át, kivette zsebéből a tíz darab imperiált, és átnyújtotta neki.
— Drága Anjutám, édes barátnőm! — mondotta neki. — Vidd el ezt a pénzt édesanyámnak —
Nem lopott pénz! — s mondd meg neki, hogy Lizája vétkezett ellene. Eltitkoltam előle szerelmemet egy
kegyetlen ember iránt. A neve E … De különben minek mondjam meg a nevét? Mondd meg, hogy a hűtlen lett hozzam, kérd meg anyámat, hogy bocsásson meg nekem … Isten megsegíti majd ebben! Csókold
meg a kezét, úgy, ahogy én most megcsókolom a tiédet, és mondd meg neki, hogy én … E szavakkal Liza
a vízbe ugrott. Anjuta felsikoltott, sírva fakadt, de kimenteni nem tudta barátnőjét; beszaladt a faluba,
embereket hívott, akik kihúztak Lizát — de mar halott volt.
Így végezte be életét ez a leányka, akinek lelke s teste egyaránt szép volt. Ha majd amott egy új
életben találkozunk, megismerlek téged, szegény Liza!
A tó közelében temették el, egy komor tölgyfa alatt, s fakeresztet állítottak sírjára.
Gyakran elüldegélek ott, gondolataimba mélyedve, Liza hamvainak befogadóhelyére könyökölve;
szemem előtt hullámzik a tó; fejem fölött zug a lomb.
Amikor Liza édesanyja meghallotta leánya szörnyű halálát, vére megdermedt iszonyatában, szeme
lezárult mindörökre … A kunyhó rombadőlt. A szél süvöltve járkál rajta keresztül-kasul, s a babonás falusiak éjjelente hallva a lármát, azt mondjak: halott sír amott! Sír a szegény Liza!
Eraszt élete végéig szerencsétlen volt. Amikor Liza sorsáról értesült, vigasztalhatatlan volt: gyilkosnak tartotta magát. Egy evvel halála előtt ismerkedtem meg vele. ő maga beszelte el nekem ezt a történetet, s ő vezetett el Liza sírjához … Azóta mar kibékültek odaát!

Szöllősy Klára fordítása

1792

A nagylelkűség zavarja a középszert, mert fénye bánt..

“Az aljas gyilkos Delarju szívébe egy tőrt döfött.
Az így szólt hozzá, kalap levéve:
-Köszöntöm Önt.-
Baloldalába fúródott a tőrhegy vérhabosan,
s szólt Delarju:
-Elismerem, hogy önnek szép tőre van.-
Akkor a gyilkos jobbról közelített, s megint döfött.
De Delarju ravasz mosollyal intett, megróva őt.
A gonosztevő össze -vissza vágta- lyuggatta, ám Delarju:
-Várom egy csésze teára ma délután. –
Arcra borult a fickó,könnyet ontva, reszketve már, S Delarju:
-Koszos itt a padló; jobb,ha tüstént feláll.-
De a gazember, lábánál heverve csak zokogott, s kezét széttárva szólt Delarju:
– Erre ki számított? Ilyen potomságok miatt zokogni? Ugyan! Nahát!
Tudja-e, önnek mit fogok kifogni? Egy árendát!
Vállán átvetik a Sztanyiszlávot érdemeiért! Kamarás vagyok, adhatok tanácsot: Kinek,miért? Kívánja eljegyezni Dunya lányom?
Pártján vagyok. Százezret bankóban a hozományból lenyálazok.
De addig is emlékbe itt a portrém. Baráti jel! Időm bekeretezni nem jutott még. Fogadja el! –
Jegesre váltott a gyilkos arca színe, vad lett s galád.
Rossztett helyébe jót? Ilyet a szíve meg nem bocsát.
Nagylelkűség zavarja a középszert, mert fénye bánt.
Hagyján a portré, el nem nézi végleg az árendát.
A gazban az irigység tüze lángolt föl magosan,
és alig vette fel a Sztanyiszlávot szalagosan,
Istentelen dühvel méregbe mártja a tőr hegyét,
s Delarjuhoz odalopódzva, hátba Döfi szegényt!
Az elzuhant, iszonyú kínba rángva, székig sem ért,
Míg erkélyén amaz elrabolta lánya becsületét.
S futott tombovba, hol -mint gubernátor- hívekre lelt.
Majd Moszkvában övezte mint szenátort nagy tisztelet.
És rövid időn belül a tanácsnak is tagja lesz,
Mily példa ez nekünk – no,lám csak, mily lecke ez!”

Az alábbi idézet azért nagyon fontos, mert csak a régebbi kiadásokban lelhető fel. Az újabbi kiadásokból valamiért kikerült. Ennek az okát nem ismerem.  A kiragadott részlet , két ember között létre jövő féltékenység természetének egy aspektusára mutat rá..

Az ok nélkül való féltékenység:

Ó mily borzasztó érzés a féltékenység! Nem beszélek arról a valódi féltékenységről, melynek legalább van alapja (ez is gyötrő ugyan, de megoldást helyez kilátásba), mely csalhatatlanul kísér minden erkölcstelen házasságot és amelynek, nem lévén oka, vége sincsen. Ez a féltékenység olyan mint a rák, iszonyú betegség, mely éjjel és nappal, nappal és éjjel emészti az életerőt. Ez a féltékenység rémítő – rémítő, ez a helyes kifejezés. Vegyük csak ezt az esetet: Egy fiatal ember beszél a feleségemmel, mosolyogva tekint rá s aztán – legalább úgy tetszik nekem, mintha testét vizsgálná. Miként merészkedik rá gondolni, miként merészkedik arra a lehetőségre gondolni, hogy közte és nőm között egy regény fog lefolyni? És nőm, az effélét látva, miként tűrheti ezt? De nemcsak, hogy tűri, hanem még örülni is látszik neki. Azt látom, hogy kedvesnek igyekszik előtte feltűnni. És lelkemben oly végtelen gyűlölet támad iránta, hogy minden szava, minden mozdulata undorral tölt el. Nőm ezt észreveszi es zavarba jön, közömbösséget színlel. Ah, én szenvedek! Ő pedig vidám, jókedvű! És gyűlöletem még jobban fokozódik, de nem merek neki szabad folyást engedni, mert lelkem mélyében tudom, hogy féltékenységemre nincsen igazi ok. És ülve maradok, közömbösséget színlelek én is, és a fiatal ember iránt lehetőleg udvarias és figyelmes igyekszem lenni. Aztán elégedetlen vagyok magammal, szeretnék a szobából távozni, szeretném őket magukra hagyni, és tényleg távozom; de alighogy távoztam, eliszonyodom arra a gondolatra, hogy odabent távollétemben mit művelhetnek. Kitalálok valami ürügyet és visszasietek; néha meg nem is sietek vissza, ott maradok az ajtó mellet és….hallgatózom! Miként alázhatja meg nőm magát, miként alázhat meg engem annyira, hogy ebbe a gyáva, gyanakvó, kémkedő helyzetbe juttat? Ó, mily undor száll meg! És ő, a férfi, vajon mit képzel? Ő is csak olyan mint minden férfi. Meg van elégedve. Mosolyog és olyan pillantást vet rám, mintha azt akarná mondani: „Eh, most rajtam a sor!“ Ez az érzés borzasztó. Elviselhetetlen, ahogyan ez a méreg éget. Ó, de szerettem volna valamely férfira komolyan gyanakodni és ezt a mérget ráönteni! Meg lett volna bélyegezve világ életére, mintha kénsavat öntöttek volna arcára. Elégséges volt nekem, hogy bárkire átvigyem ezt az érzést, elég volt nekem, hogy csak egyetlen egyszer gyanúsítsak egy férfit, hogy tiltott érzelmeket táplál feleségem iránt, hogy ezt a férfit megutáljam. Elégséges volt nekem, hogy csak egyetlen egyszer legyek féltékeny valamely emberre, soha sem voltam aztán többé képes ezzel az egyénnel a megszokott viszonyt helyreállítani és egész lényem lángba borult, valahányszor megpillantottam. Ami a feleségem illeti annyiszor elárasztottam őt ezzel a féltékeny gyűlölettel, hogy egészen lealacsonyodott előttem. Az ok nélkül való gyűlöletnek ezekben az időszakaiban fokozatosan megfosztottam őt a tisztesség koronájától és képzeletemben szégyennel és gyalázattal árasztottam el. Képtelen gazságokat találtam ki, azzal gyanúsítottam. Szinte röstellem megmondani – hogy, ő az Ezeregyéjnek ez a királynője, szemem előtt és engem kikacagva, megcsal a szolgámmal. Így minden féltékenységi roham után (mindig csak ok nélkül való féltékenységről beszélek) beléptem abba az árokba, amelyet piszkos gyanakodásom ásott és mind mélyebben süllyedtem beléje.

Tolsztoj egy mester. Az alábbiakban a kedvenc tavasz leírásom olvasható Lev Tolsztoj-tól.

Világítsanak  hát a lámpások:

A tavasz sokáig váratott magára. A böjt utolsó heteiben derült, fagyos idő volt. A napon napközben olvadt, éjjel azonban mínusz hét fok is megvolt; a föld felszíne olyan fagykérges, hogy a szekér úttalan utakon járt. A húsvét hóval jött; ünnep másnapján aztán meleg szél érkezett, felhőket hozott, és három nap s három éjjel viharos, meleg esők estek. Negyednapra a szél elállt, sűrű szürke köd támadt, mintha csak a természetben végbemenő változás titkát akarta volna elrejteni. A ködben megindultak a vizek; fölpattant és elhúzódott a jég, a zavaros, tajtékos patakok futása meggyorsult, a Krasznaja Gorkán estére meghasadt a köd, a felhők bárányfelhőkké oszlottak, kiderült, kinyílt az igazi tavasz. Reggelre, ahogy a ragyogó nap megjelent, a vizeket fedő vékony jégkéreg gyorsan fölengedett, s a meleg levegő az éledő föld párolgásában reszketett. A régi fű megint zöld lett, s az új is kizöldült kibúvó tűivel; megduzzadtak a bangita, a ribiszke s a nyír ragadós-szöszös rügyei; az aranyvirággal beszórt füzeken fölbúgott a kitelelt s ide-oda röpdöső méh. Láthatatlan pacsirták öntötték a dalt a zöld rétek bársonya s a jégtől tisztuló tarlók felett; a barna, vadvízzel borított mélyedések és mocsarak fölött bíbicek sírtak föl; s tavaszi krúgással, gágogással húztak a magasban a darvak és vadlibák. A legelőkön felbőgött a szőrét hullató, helyenként még le nem vedlett marha, görbe lábú bárányok futkostak gyapjavesztett, bégető anyák körül; gyors lábú gyerekek szaladoztak, meztelen talpuk nyoma ott maradt a szikkadó ösvényeken; a tónál fölcsendült a sulykoló asszonyok vidám hangja; az udvarokon az ekét, boronát javító parasztok fejszéje kopogott. Itt volt az igazi tavasz.

Minden jel arra vall, hogy a legközelebbi korszakban a föld uralkodó  lénye nem az ember lesz. Leginkább madárhoz hasonlít éspedig nagyságban és alakban a keselyűhöz. Félig madár, félig rovar. Szárnya nem tollas, hanem szaruhártyás, amikor repül, úgy zúg, mint a bogár. Nyaka, lába is ilyen szaruréteggel borított és éles, üvegszerű karmai vannak. Több száz, néha ezer lény él egy csoportban, de minden rend és vezető nélkül. Maguk között sem okosabbat, sem hatalmasabbat nem tűrnek meg. Szüntelenül veszekszenek, tökéletesen értelem nélkül, egymást lökdösik, tépdesik és taszigálják, ok nélkül egymást mardossák, vagy, lesből, egymás fejére ütnek, egymás oldalából, vagy combjából húsdarabokat tépdesnek ki és lenyelik. Ezek szerint mindegyik csaknem állandóan tele van vérző sebekkel. Mivel a sebek természetesen, fájnak, a lények ingerültek és folyton egymást figyelik, mihelyt az egyik csak gyanús mozdulatot tesz, támadásnak vélik, odakapnak és felvisítanak. A másik erre dühében szárnyával csapkodni kezd és visszavág, eszeveszetten forgolódik, horgas csőrével jobbra-balra csapdos, tekintet nélkül arra, hogy mit és kit talál. Most a többi is odafigyel, odasereglik, vijjogni kezd, csődület támad, azonnal két párt alakul. Az egyik a másikat szidalmazza éspiszkolja. Megrohanásra azonban nem kerül sor, mert egy perc múlva a pártok már egymás között is összevesznek és így civódnak tovább. A sok száz madár-rovar berregő zúgással repül, de rendesen nem nagyon messzire. Néhány mérföld után leszállnak, mert elunják és amilyen lármásak, rendetlenek, piszkosak, amilyen eszeveszetten veszekszenek, éppen olyan restek. Ahol megtelepszenek, ott pillanatok alatt mindent fölfalnak, állatot, hangyát, tetűt, egeret, gilisztát, békát, levelet, füvet, a fa levelét, kérgét, rügyét. Ahonnan eltávoznak, ott sivatag támad, puszta föld és a kövek. Egyetlen állat sem tud ellenük védekezni, mert amilyen aljasak, hitványak, sóvárak, olyan vérszomjasak és mohók. Elefántot, orrszarvút éppen úgy pillanatok alatt szétszednek, mint oroszlánt, vagy krokodilust. Nincs szenny, amit el ne kapdosnának, különösen egymás elől. Ha valamelyik a falatot már nem tudja lenyelni, el akarja dugni. A többi azonban résen van és akit azon kap rajta, hogy ételt elrejt, azt azonnal véresre püföli. A hím cementszürke, horkoló hangon berreg, körülbelül, mint a motorkerékpár, vagy a géppisztoly. A nőstény eszeveszetten tarka, piros, sárga, kék, lila, zöld szarutollaival kelleti magát, szakadozott fejhangon visít, csőrével szüntelenül tollait fésüli, peckesen illegeti magát. A hím brutális, zaklatott, tele méreggel és lihegve sürgölődik a koncért és a nőstényért, lecsap, veszekszik, kurrog, tolong. A nőstény, mint a vámpír, ha egyszer hímhez jut, folyton nyakán lóg, szidja, bántalmazza, alvás közben is fölzaklatja, követelőzik, sértődik, duzzog, siránkozik, panaszkodik, pletykál, zsivajog. Bár a lény faja rovar, mégis elevenszülő. Gyermekeiket úgy nevelik, hogy azokat a hím a nőstényre, a nőstény a hímre uszítja, amíg a kis rovar az undortól mindkettőt megcsalja, meglopja és becsapja.

Az új faj neve csirihau.

Latin, illetve tudományos neve Csirihau Communis.
Többféle varietasban szerepel, van europeus, africanus, asiaticus, americanus és itt is többféle alfajt különböztetnek meg. A csirihau szemmel láthatólag azt hiszi, hogy amit csinál, az az egyedül józan és ésszer élet. Amit lehet, felfalni, amit nem lehet, a többi elől eldugni s ami ereje ezen felül marad, párzani és horkolni. A létezés egyetlen lehetősége azonnal mindent bekapni és a nőstényt lerohanni, aztán vijjogni és verekedni. Vezetésről szó sem lehet. Egyik se hisz a másiknak egy szót sem. Így valósul meg a teljes egyenlőség. Csak az él meg, aki éppen olyan kegyetlen, komisz, zsivány, aljas, vérszomjas, alattomos, kéjsóvár, sunyi, mohó, erőszakos, mint a többi. Sohasem tisztálkodnak. Régebben a varietas germanicusnál szokás volt a fürdő úgy, hogy vezényszóra a vízből hol kiugrottak, hol bele. A szokás már idejét múlta. A többi fajta más szokást honosított meg éspedig, hogy ürüléküket egymásra kenik. A szenny így vastagon és csomókban áll rajtuk, a koszfoltok között üt át a sebzett véres hús és az ótvar. Sok csirihau tele van fekéllyel, soknak fél lába van, félszeme, vagy bevert feje. Különösen kedvelt szokás, hogy egymást szárnytövön vágják. Akkor nem tud röpülni, a többitől lemarad, az idegen törzs elkapja és széttépi. Néha vele marad nősténye, de csak azért, hogy a hímet agyonüsse, felfalja és csürhéjét ismét megkeresi.A csirihau józanságával igen meg van elégedve. Azt hiszi, hogy sikerült az életet tökéletesen leegyszerűsíteni a maga teljes realitására. Ez a valóság, a többi csak mellébeszélés. Ez a létezés kvintesszenciája, minden fölösleges szentimentalizmus nélkül. Ez az úgynevezett létért való küzdelem, mindenki csak magára gondol, magát biztosítja, önmagának szerez annyit, amennyit tud, mindegy, milyen áron és milyen úton. Ez az ésszerű , a józan, az okos, a praktikus. Aki mást mond, az csak saját érdekeit védi raffináltan és valami trükkel akarja ugyanazt. A csirihau az ilyesmin keresztüllát. Az élet alapvetően önző. A rend és az uralom arra lenne való, hogy egyesek a többi rovására jól élnek. Ezt megszüntették. Náluk nem lehet hazudni. Mindegyik amúgy is tudja a másikról, hogy zabálni akar, zabálni és párzani és horkolni, a többi tökéletesen érdektelen.
Ez a csirihau. Ez a századokon át melengetett és némán táplált eszmény, a józan valóságérzék csodája, a fanatikus próféták monomániájában és az exakt tudósok kísérleti racionalizmusában közösen kiérlelt, most megszületésre váró új világtörténeti lény. Ez az emberben mint állatfajban való hitnek, a choc en retour-nak, az örvénybe való visszaszédülésnek édes diadala. Ez a puha bűvös álomnak és a kőkemény szükségszerűség realitásának tündöklő egysége, a várva várt boldogság és az utópiák nagy nyilvános érdeme. Erre készült az emberiség oly titokban, célját még önmaga előtt is letagadta, hogyha majd eléri, gyönyöre annál nagyobb legyen. Mialatt a szószékről morált és humanizmust, tökéletes embert és társadalmat, oly sok vallást és tudást hirdetett, legőszintébb szívbéli izgalmával erre gondolt és ez volt benne a valóság, amelytől úgy rettegett és amelyet oly szomjasan várt, amelytől irtózott és amelybe beleszédült. Ezzel fenyegette és ezzel kecsegtette magát, félelmetes duplán, sóvárogva, akarva és nem akarva, mert, amit az ember akar, azt eltaszítja, amit nem akar, azt magához vonzza. Most végre felszabadult. Ez a humánum már nagyon a terhére volt. Ostoba és korlátolt előítélet, régi idők csökevénye, amely arra kötelezte, hogy legalább külsőségekben tisztességesen viselkedjék. Most már nem kell szégyenkeznie, ha dühében zabál és kéjesen marakodik, mindezt a létért való küzdelem jegyében, ha irigy és gonosz és pimasz és hazudik és vigyorog és vijjog és vérszomjas, ha lesből a másik torkát elharapja, ha a másik szemébe ganéjt ken és ha gennyes fekélyekben vájkál. Nincs többé gondja gátlásokra és az illemre, micsoda felszabadulás! Úgyis mindig ez volt a valóság. Hát nem voltunk mindig bestiák? Ember! – álnok hazugság, bigott képmutatás! Milyen hálásak vagyunk az idealizmusnak, amely fennhéjázó eszméivel bennünket ide vezetett és kitermelte bennünk az ellentétet, mialatt malaszttal beszélt és senki sem vette észre, valójában mi történik. Ez a csirihau, a bűvös kép valóságos arca, amely századok óta a cselekvő és a gondolkozó ember szívében él, amelyet most sikerült felszabadítani. Katasztrofális megrázkódtatásnak kellett elkövetkeznie, hogy e lény megvalósulhasson. E megrázkódtatás nélkül talán a lélek e gyermekét még ezer évig kellett volna rejtegetni. Most egyszerre pattant ki a bámuló világ szemeláttára, mint Zeus fejéből Pallas Athéné.

Halleluja csirihau!